Bezárás
kesztölc

Olcsón, közösen kikátyúzhatnánk Magyarországot, de inkább a lyukakat kerülgetjük

A statisztika szerint a több, mint 30 ezer kilométernyi országos közúthálózat fele problémás, a legkátyúsabb utakat pedig nem is a keleti országrészben, hanem Komárom-Esztergomban találjuk, a számok szerint a Pest megyei utak a legkevésbé leharcoltak. Míg az ország népe arra vár, hogy valaki (pl. a közútkezelő, vagy az önkormányzat) valamikor majd felújítja ezeket, egy, csak egy legény van talpon a vidéken, bár egyre több alkalmi követője akad. Kátyú Zoli, az ország gerillaaszfaltozója legutóbb a magyar tapéta egykori fellegvárára csapott le. 

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

A 70-es 80-as években menő kesztölci tapétagyár retró reklámfilmje sokak retinájába beégett annak idején: fröcsög a vérnek látszó kecsap a panellakás falára, mama sikít, erre a papa: „ne félj mama, ez kesztölci tapéta!” 

Ha már – ahogy a bevezetőben is említettük – a Komárom-Esztergom megyei utak „dicsekedhetnek” a legtöbb (73 százaléknyi) kátyús közúttal, akkor nem is szorul különösebb magyarázatra, hogy Kátyús Zoli, oldalán az Átlátszó tudósítójával, rakományként pedig másfél tonna kiskunhalasi aszfalttal éppen erre vette az irányt június utolsó szombatján. Kesztölcnek ugyanis már nincs tapétája, ámde van kátyúja, nem is kevés. Az akcióról készült képek itt nézegethetők:

Kesztölci kátyúzás 2019.06.29.

A kátyúnak nincs pártszíne

Ha a T. olvasó is azok közé tartozik, akit diákkorában a világból ki lehetett kergetni a „ha Móricka fél óra alatt két másodperc per rágás sebességgel tíz almát eszik meg, akkor hány körtét eszik meg Móricka kishúga negyed óra alatt négy másodperc per rágás” típusú matekpéldákkal, ezúton kérjük az elnézését. Mégis muszáj lesz számolgatnunk egy kicsit.

Ugyanis egy nyolcórás munkanap leforgása alatt tizenkét civil (egy szakmabeli irányításával) egy kb. 100 négyzetméteres családi ház alapterületével megegyező aszfaltfelületet rakott rendbe a már említett napon a kb. 2500 lelkes zsákfalu bevezető útján. Némi tovább számolgatás után kiderül, hogy az ország legproblémásabb 1824 kilométerét, amelyeken csak casco kötése után és sűrű szlalomozással tudnak közlekedni a magyar állampolgárok, 1200 nyolcórás munkanap alatt rendbe lehetne tenni. És ha nem 12, hanem mondjuk húsz atyafi száll ki segíteni az adott településről, akkor nyilván időarányosan csökkennek a számok. 

De spekuláció és csodavárás helyett vissza a kátyúk katartikus világához!

Kárpáti „Kátyú” Zoli kétgyermekes várpalotai családapa tavaly arra pályázott, amire rajta kívül még senki sem vállalkozott az országban: önkéntes munkával annyi kátyút javít ki, amennyit csak tud.

A szakszerű kátyútlanításhoz (anyja-apja szakmabeli, ő meg ilyen cégnél dolgozik egyébként) a Magyar Kétfarkú Kutya Párt Rózsa Sándor II. Népi Közpénz Tékozló Alapjából, azaz a RÓSÁNÉKÖTÉKA-ból nyert támogatást az ötletével. A kampánypénzből kapott uszkve 4 millióból a cseheknél megvásárolt egy kerámiaaljú aszfaltmelegítőt és hozzácsapott még egy lapvibrátort. A támogatásból veszi az aszfaltot is, de a nem kevés utazgatás, a fuvarozás és az időbefektetés mind a saját felajánlása, vállalása. 

Zolinak az e célra indított weboldalon lehet kátyúbejelentést tenni, az országból bárhonnan. A portál előéleti sajátossága, hogy 2010 előtt a jelenlegi kormánypárt használta a célból, hogy az utak rossz állapotát minél hatékonyabban az MSZP orra alá dörgölhesse. Hatalomra kerülés után azonban ilyen csalafintaságokra természetesen nem volt szüksége a Fidesznek, így a a domaint Zoli vette meg, ha már középiskolában amúgy is Kátyú volt a beceneve. Gondolta, jó lesz valamiféle brandépítésre, vagy akármire, aztán jött a Kutyapárt felhívása.

A portál bejelentő felületére a legkisebb településektől a fővárosig bezárólag jönnek a kátyúkban elmerültek segélykiáltásai. Zoli vezérlőcsillaga most az, hogy inkább kistelepülésekre, falvacskákba megy kátyúzni, a városokkal ellentétben ugyanis ezek nagyjából sosem tudnák önerőből végigkátyúztatni egy-egy főútjukat.

Kesztölc például az önkormányzati weboldal szerint sikeresen pályázott a helyi rendezvényközpont energetikai korszerűsítésére (lásd.: kondenzációs kazánok), a polgármesteri hivatal komplex energiahatékonysági fejlesztésére (lásd: nyílászárók modernizációja), valamint a falut Doroggal összekötő kerékpárútra, de közútfelújításra beadott pályázatnak nincs nyoma.

A független Vöröskői István polgármestertől az önkormányzati portál szerint a birkák is türelmet tanulhatnának – ezek szerint a helyiek egy része vagy nem türelmes annyira, hogy kivárja, míg a fenntartó Magyar Közút egyszer csak elér idáig is, vagy nem birka. Vagy egyik sem. Mert Zoli bizony lakossági bejelentésre érkezett Kesztölcre, felszámolni a sürgető kátyúhelyzetet.

Felmelegítjük, elterítjük, megdöngöljük

Ha még mindig élne bennünk valami misztikus, földöntúli elképzelés, hogy kátyúzni csak kátyúengedély vagy mifene birtokában lehet, azt gyorsan oszlassuk el.

Egy zárt melóscipőn, meg egy vakondnadrágon kívül csak a tenni akarás szükséges hozzá, hogy sebtiben segédmunkásokká váljunk. Zoli szakszerű irányításával a szombat reggel a helyszínre összeverbuválódott tizenkét ember az első magyarázat után simán teszi a dolgát.

A munkafolyamat nem bonyolult: miután sima háztartási partvissal megtisztítjuk a kátyút a törmeléktől, kavicstól, kóbor bogaraktól, szépen lyukra futtatjuk (azaz inkább fölé ráncigáljuk) a ménkű nehéz aszfaltmelegítőt. Ezután lapáttal meglazítjuk a megolvadt felületet, meglocsoljuk pakuraalapú emulzióval és jöhet a lapvibrátor: négyszer-négyszer oda, s vissza megdolgozzuk szépen az egyre hűlő, szilárduló felületet.

A vibrátor kissé hangos és ráz, a gőzölgő aszfalt pedig büdös, de fél óra után mindezt már fel sem veszi az ember. És persze meleg van és csípnek a legyek és mikor arra jár egy-egy autó (és nyilván miért ne akkor járna arra a környéken fellelhető összes, amikor éppen útburkolás folyik), annak ablakából mind kibámulnak a népek, hogy „nédda mán, milyen szépen támaszkodnak itt is a lapátnyélre, hát ezért tart itt ez az ország!”

“Az emberek nem akarják megérteni, hogy bizonyos munkafolyamatok között várni kell” – avat be minket a lapáttámasztás nemes művészetébe Zoli. Nem jön az anyag, hűl az anyag, köt az anyag, ezek mind időigényes dolgok, de az ember közben nyilván nem megy haza, nem ül le, nem fekszik el. Marad a lapáttámasztás, amit az adott pillanatban az autó ablakából észlelő állampolgár úgy értékel, mint közönséges lógást.

Csapatunkat látva még inkább fokozódhat az autós állampolgárban ez a frusztráló érzés, hiszen van, mikor tizenketten támasztjuk a lapátot éppen, annyira meg vagyunk elégedve az első, sikeresen betömött, szép egyenletes aszfaltréteggel borított kátyúnkkal.

Míg rázkódunk a lapvibrátor másik végén, azzal viccelődünk, vajon mikor jön az illetékes hatóság, hogy számon kérje a gerillakátyúzást és/vagy helyreállítassa velünk a lyukat.

“Ugyan már…” – legyint rá Zolink a felvetésre, hogy úgy járunk majd, mint egyszeri felcsúti gödör a Mészáros-családdal.

Az Abszurdisztán nevet a leginkább visszafogott honpolgárokból is előhozó esetben, 2018 augusztusában Zoli és pár MKKP-s aktivista befoltozott egy kb. 90 centiszer 90 centis lyukat annak az utcának a sarkán, ahol Mészáros Lőrinc is birtokol egy szolid kis téglarakást. A kutyapárt éppen az aktuális polgármester-választás előtti napokra időzítette az akciót, de közben meglepte őket öt autónyi rendőr. Az igazoltatás csak a kezdet volt: ha emlékszünk, a párt hamarosan megkapta a hivatalos önkormányzati felszólítást is, hogy állítsák helyre az eredeti állapotot.

Az örkényien szürreális helyzet szerint fel kellett volna tehát törniük az utat újra, hadd botoljanak meg benne a felcsútiak továbbra is. Az MKKP várbontási és kátyútagozata ekkor szakmai útmutatást kért az önkormányzattól, adnának-e részletes műszaki tervrajzot az eredeti állapotról, ne kelljen csak úgy hűbelelőrinc módjára megcsináltatni…

Mondanunk sem kell, a kátyú, szépen, bántatlanul, kutyapártos módra befoltozva ma is ott díszeleg az említett területen, nem messze a Mészáros-hajléktól. Hazafelé Kesztölcről meg is tekintettük, a legjobb egészségnek örvend. (Mármint a kátyú, Magyarország Marc Zuckerbergjével ugyanis nem találkoztunk…)

Kátyúra, magyar!

Úgy tűnik, a kátyú igazi népnemzeti tényezővé nőheti ki magát, hiszen fotelből amúgy mindenki avatott útburkoló, legalábbis ezt szűrhetnénk le a Facebook népét legutóbb felkavaró videó alatti kommentekből. Ott ugyanis élénken anyázták a két melóst, akik az Erzsébet királyné úton egyszerűen a lyukba szórták a törmeléket, majd cipőtalppal szépen elegyengették és kész.

Okés, nem volt kötőanyaguk, de az autók valamelyest majd tömörítik az anyagot és így még mindig jobb lett a végeredmény, mintha csak a lyuk tátong tovább, kommentálja az esetet Zoli. Néha alternatívákat kell keresni, mint ahogy mi is tettük Kesztölcön. Az utolsó két lyukra ugyanis nem maradt emulziónk, viszont már beléjük dolgoztuk a zsákból az aszfalttörmeléket. Így bizony nálunk is maradt a cipőtalp-módszer…

A kesztölci kátyúzás legnagyobb tanulsága azonban mégsem a kényszerintézkedések szükségessége volt, és még csak nem is az, hogy ha az ember nem közutas, hanem civil, akkor nem lefitymálva, dühöngve mennek el mellette az autósok, hanem érdeklődve, lelassítva. És nem az, hogy a kétszer 53×2 négyzetmétert úgy kb. 130 ezer forint ráfordításával tettük rendbe, tehát a közhiedelemmel ellentétben a sima kátyúzás (amikor nem kell az utat szétvágni) nem kerül őrült nagy összegekbe.

Azon túl, hogy gerillakátyúzóként nem közbeszereztünk egy percet sem, igazából az volt a legnagyobb truváj, hogy megtapasztaltuk: kátyúzni közösségben a legjobb. A tucatnyi segítő kéz magát a Magyar Kátyúk Magányos Don Quijote-jét is meglepte, ennyien ugyanis még egyik akciójára sem jöttek el.

És eddig csak a munkát a nehezebbik végéről megfogó kesztölciekről beszéltünk. Pedig még legalább ennyien szorgoskodtak a háttérben: a nyolc óra alatt a jófej helybéliektől kaptunk három doboz jégkrémet, megannyi hűtött italt alkoholos és mentes változatban, két tálca süteményt és egy hihetetlenül profi sajttálat a helyi sajtkészítő összes termékeiből. Meg megannyi hálás köszönetet.

Zoli hazafelé még elmeséli a legviccesebb és egyben leginkább elgondolkodtató idevágó élményét. Kis faluban rakta rendbe az évtizedek óta ramaty utat. Miután végzett és megszemlélte az eredményt, meglepődött: az autósok ugyanúgy kerülgették a most már jó úton a nem létező gödröket, mint korábban. Kellett némi idő, míg ráébredtek, hogy a dolgok megváltoztathatók.

Kocsis Noémi

Induló képünk és fotógaléria a szerző felvételeiből

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom